Evangélium
A minap nehéz
feladatot kaptam a főszerkesztőtől: a cigányság és a hit címmel kellene
valamilyen bölcs és igaz dolgot papírra vetnem. Igazság szerint már többször
kicsúsztam a határidőből, az írás pedig csak nem akart
megszületni, csak vajúdott a fejemben, aztán a Jóisten mégis a segítségemre
sietett.
Találtam nemrég az Új Ember c. katolikus hetilapban egy cikket, melyben Beke György kolléga meséli el a következő történetet: az erdélyi Sepsiszentgyörgyön él még mintegy 5 ezer magyar tudatú székely-cigány, akik erős hittel tartják magukat a kettős kisebbségi létben. (Nem lehet egyszerű ma Romániában magyar anyanyelvű cigánynak lenni.) Egy közeli faluban, Gelencén, a helyi plébános – noha minden misén figyelte – csak nem látott az istentiszteleten cigányokat. Mit volt mit tenni, Isten e derék szolgálja felkerekedett s maga látogatta meg a roma közösséget, jól tudva, hogy már Jézus sem várta meg a vámos Mátét, hanem – a képmutató farizeusok legnagyobb megbotránkozását kiváltva – otthonában kereste fel a közutálatnak örvendő adószedőt. Elment hát a jó plébános hetente kétszer a cigány családok otthonaiba tanítgatva őket a krisztusi evangélium múlhatatlan kincseire. Végül annyira megszerették, hogy mikor elhelyezték egy még nagyobb lelki szükséget szenvedő faluba, akkor egy fiatalember könnyes szemmel mondott köszönetet s átnyújtott egy fehér papírosba csomagolt ajándékot a plébánosnak, ezekkel a szavakkal:
„Hoztunk egy fehér inget, ne járjon mindig fekete hellánkában, legyen már maga is úriember.”
Erdélyben, a háromszéki cigánytelepeken még inkább szükség van Isten élő igéjére, mint minálunk. Tudja is ezt az ottani cigányember jól: van itt elsőként egy negyedévet végzett papnövendék a sepsiszentgyörgyi roma nyomornegyedből; nagyszüleinek köszöni vallásos életét, ők vitték el a misékre, így lett belőle Isten hű szolgája, hídépítő magyar, román, cigány közt; de láttam Magyarországon, cigánypasztorációs találkozón meglett, 6 gyermekes családapát, aki zokogva mesélte el az áhítatos csendben figyelő közönség előtt megtérésének történetét. Nem volt, aki elvigye a templomba, hát odavitte a szükség, a lelki szomjúság, hiszen Jézus azt mondta egykor, hogy aki az ő vizéből iszik, nem szomjazik soha többé.
Az elmúlt évtizedek nem az Isten országába vezető utat jelölték ki, az ellenségeskedés, gyanakvás, előítéletesség egyre nőtt román, csángó vagy székely, cigány közt. Sűrű sötétben járunk, ha ezt az utat követjük. Sűrű éjszakában akkor, ha azt gondoljuk: a cigány nem tud, nem akar hinni, ha azt gondoljuk, hogy a cigány eleve rossz és bűnös.
A volt gyarmati országok őslakóinak sorsa és rabszolgatartóinak szörnyű bűnei figyelmeztetnek arra: nincs természettől eleve értéktelennek, alacsonyrendűnek rendelt nép, ember! A romák ugyanúgy meghallják Isten hívó szavát, ugyanúgy borulnak térdre az oltárnál bűnbocsánatért esedezve, ugyanúgy örvendeznek Húsvétkor Krisztus üres sírjánál, mint bármely igaz keresztény ember, hiszen jól tudják és értik: a Megváltó mindannyiunkért született, szenvedett, halt meg és támadt fel, ismerik és értik Jézus szavainak súlyát kitaszítottként, megvetettként: Bizony, bizony mondom nektek: „amit közületek a legkisebbel tettetek, azt velem tettétek”!
2003. július 22.