Nap mint nap munkahelyemre sietve az egyik metró-aluljáró lépcsőjén egy idős, kolduló cigányasszony mellett megyek el. Nem visz rá a lelkiismeret, hogy ne tegyek a markába egy-egy százast (nem csak azért mert roma). Kezében egy szentképet markolászik, és közben valamit motyog az emberekhez.

Megrázó az is, amikor az ingyen konyhák előtt hosszú, tömött sorokban arra várnak hajléktalan embertársaim, hogy bebocsátást nyerjenek a szeretet-szolgálatok adta tányér levesre. Este, munkából hazatérve, szomorúan és lelkiismeret-furdalással lépek be otthonom ajtaján és arra gondolok, hány éhes, nincstelen ember van az utcán meghúzódva egy sötét zugban, embertelen körülmények között? Talán arról álmodoznak, hogy ismét lesz munkájuk, hajlékuk és lesz mit enniük nap mint nap. Közülük sokan az összekoldult fillérekből a “kannás bortól” megrészegülve próbálják elfeledni embertelen körülményeiket, sorsukat. Az utcán az emberek egy része elfordul tőlük, és nem szívesen látja nyomorúságukat. Néhányan pedig – mint én is - a koldusoknak odadobott aprópénzzel próbálják megnyugtatni lelkiismeretüket.

Hogy ki sodródik ki a társadalom perifériájára, az talán tőle magától is függ. De önhibáján kívül is megtörténhet. Hogy mit hoz a holnap? Nem tudom. De lehet, hogy holnap talán már én kerülök, vagy Te kényszerülsz erre a kutya sorsra és akkor tőlem, Tőled is elfordulnak embertársaink…