Megy a „sebbségelés” úton-útfélen: cikkben, felszólalásban, nyilatkozatban, programban és konferencián. Hogy mi az a „sebbségelés”? Az, amikor - ha kell, ha nem, nagyjából a mondanivaló tartalmától függetlenül – pongyolaságból, meggondolatlanságból, vagy ki tudja, mi okból, a valós társadalmi viszonyok egy részét a többség-kisebbség fogalom párral írja le valaki.
Nem is tudom, hogyan várjuk el bármely magyarországi nemzetiségtől, hogy
öntudatosan vállalja önazonosságát, ha állandóan egy olyan jelzővel címkézzük
fel, mely nem érték-, hanem mennyiségmérő. Az pedig még bosszantóbb, mikor
maguktól nemzetiségiektől hallom, hogy „lekisebbségezik” magukat. Nem kell
persze száműzni szókészletünkből ezt a kategóriapárt; megvan annak is a maga
helye, szerepe. A részvénytársaságoknál például a tulajdonostársak közti
viszonyt nagyon jól ki lehet vele fejezni, mert van ugyebár többségi és
kisebbségi tulajdonos. A politikában, a többségi demokrácia játékszabályainak
megfelelő erősorrend leírására is alkalmas; a kormányzati hatalom tekintetében
értelmes a többség-kisebbség kifejezés. S amíg nem létezett a nemzetiségek
emberi jogi alapokon nyugvó jogvédelmi rendszere, addig ezt az állapotot
(mármint, hogy valaki valamely nem magyar nemzetiséghez tartozik) is bele
lehetett, és bele is kellett szorítani a politika hatalmi logikájába. Addig
lehetett egy népcsoport jogairól úgy beszélni és gondolkodni, hogy kevesen
vannak ugyan - kevesebben, mint azok, akik „nem olyanok” – de az úgynevezett
„többség” nagylelkűen megenged nekik ezt-azt, vagy éppenséggel fordítva:
szűkkeblűen megtagad tőlük ezt-azt.Ma már ez nem így van. Az önazonossághoz való jog nem az absztrakt – mert maga is ízekre szedhető és tetszőleges számú részcsoportra bontható - „többség” adománya, hanem alkotmányos, úgynevezett harmadik generációs emberi jog. Olyan jog, mely nem az erőfölényen, hanem az emberiességen alapul. Melynek leíró kategóriakészletéhez nem a „nagy-kicsi”, „kisebb-nagyobb”, hanem az „azonos-más”, „azonosság-másság” fogalom pár tartozik. Persze, nem volt ez mindig így, de mára ezt elértük, ez vívmány, melyből engedni, melytől önként visszalépni nem szabad.
Azért csak megy a „sebbségelés”. Még olyat is hallok nap mint nap, hogy „…sebbségi társadalom”! És jellemzően nem azok használják ezt a jelzős szerkezetet, akik – akár nyíltan, akár alakoskodva - a TÁRSADALOM megosztására, feldarabolására törekszenek, hanem épp ellenkezőleg: azoktól lehet leggyakrabban hallani, akik az integrált társadalom érdekében lépnek fel. Programszövegek gyakori eleme, hogy „csökkenteni kell a többségi társadalom előítéletességét”. Úgy beszélnek a többségi társadalom és a kisebbségi társadalom viszonyáról, mint valóságos, létező viszonyról, holott még azt sem értelmezik, ki tartozik az egyikbe, és ki a másikba. Ha ugyanis a „többségi” társadalmon mindazok értendők, akik - valamilyen szempont szerint - nem „kisebbségiek”, akkor milyen alapon cimkéznek le minden nem cigányt, nem szlovákot, nem homoszexuálist, nem mozgássérültet, nem értelmi fogyatékost (és tényleg a végtelenségig sorolhatnánk) az előítéletesség vádjával? Pedig Társadalom, mint organikus egész, a maga ezerszínű sokrétűségével és intézményesült formáival – jó esetben – csak egy van. Szeretném hinni, hogy a Magyar Köztársaságban csak egy van. Amelynek vannak ugyan ilyen, olyan és amolyan sajátosságok mentén leírható csoportjai, de amelynek egy közigazgatási és hatalmi rendszere van. Elég nagy baj lenne, ha tényleg igaz lenne, hogy van a „többségnek” egy társadalma, és van külön egy a „kisebbségnek”. Arról nem is beszélve, milyen káros és veszélyes, ha még csak gondolatilag is falat húzunk az „ők” és a „mi” közé ahelyett, hogy megkeresnénk, nincs –e „odaát” is valaki, aki úgy gondolkodik, úgy él, úgy szeret és gyűlöl, mint „mi”?
Legyen végre vége hát a helytelen és káros „sebbségelésnek”! Szavaink - miként gondolataink és szándékaink is –, legyenek tiszták. A dolgokat, jelenségeket, viszonyokat írjuk le olyan fogalmakkal, melyek valós képet adnak; e nélkül a mégoly jó szándékú programok is félrecsúszhatnak.