Mickey Rourke visszatért: ettől zeng a nemzetközi sajtó. Hát no, kérdem én hogy honnan és hogy hova? Még a honnan csak-csak, mondjuk mélyről; de a visszatérés azért előfeltételezi azt, hogy mielőtt lebukott állt valahol, valamilyen magaslaton. Persze, a 9 és fél hét-ben remekül játszotta a furcsa szépfiút, valljuk meg azonban, hogy annak nem sok köze van a színészi játékhoz. Ellentétben mondjuk a rendezővel, Darren Aronofskyval, aki viszont valóban visszatért.
Úgy látszik a drogos kultfilmek rendezői egy időre tervezték egymástól független, ám igen erős visszatérésüket. Danny Boyle Oscar-esős Slumdog-ja mellé most belép a Rekviem egy álomért rendezője is, éppenséggel egy drámával. A pankrátor-t akaratlanul is kénytelen vagyok az idei filmtermés egy másik remekével, a Gran Torino-val párhuzamba állítani. Mindkét mozgókép egyetlen karakter jellemváltozásaira épül fel, mindkét szerep egy kiöregedett, nem e világba való jellemet ragad meg, igaz, alapvetően más aspektusból. A Mickey Rourke által megformált kiöregedett pankrátor, Randy, a Kos már a kezdő képkockákon feloldhatatlan rokonságba kerül Walt Kowalskival: az veterán autószerelőhöz hasonlóan elhaló, erőtlen köhögésével indul a cselekmény. Távolsága az emberektől, saját családjától ugyanolyan feleslegesség-érzetet kelt, mint az említett mozgókép mord öregurának helyzete. Akkor miért zsebelt be mégis ennyi díjat?
Először is azért, mert Aronofsky valóban egy tehetséges rendező. Másodszor, mert Mickey Rourke – minden irónia ellenére – tud, ha akar. Kettőjük munkájának köszönhetően egy igazán tisztességes drámára ülhet be az igényes mozira vágyó. Hogy könnyeket fakaszt-e, azt azért nem gondolnám! Nálam legalábbis kimaradt ez a fiziológiai hatás. Mindenesetre Rourke erős játéka, a profi képi megoldások és a pankráció világának sokkoló naturalizmusa hatásos egyveleget alkot. Sajnos akaratlanul is megidéződnek olyan filmek A pankrátor kapcsán, mint a legutóbbi Rocky. Lássunk tisztán: a Rocky tudomén-hányadik-része valóban már csak bőrrángatás; annak el nem fogadása, hogy bizony tinikorunk bálványa, Stallone is öregszik. Márpedig ha ezt nem fogadjuk el, mint az öreg Walt, vagy mint esetünkben Randy, akkor konkrét viccet csinálunk magunkból!
Szerencsére Aronofsky is kellő iróniával kezeli karakterét. Elég felidéznünk a fentebb már megkezdett kezdőképsorokat: egy óvodai teremben vagyunk, háttal nekünk egy hosszú, szőke göndör hajú, jól megtermett, félmeztelen férfi ül görnyedten. Belép a képbe egy sportruhás valaki, gratulál, majd valamennyi pénzt ad a ’fellépőnek.’ Csak ennyi? – mondja a főhős kézmozdulata, mialatt alig tudom levenni a szemem az asztal alatt pihenő játékdömperről. Ez bizony fáj! Remek ötlet és jól kidolgozott a pankrátor ’szerelmének’ jellemábrázolása is. Randy-hez hasonlóan ő is a korral küzd, sztriptíz táncosként már nem tarthat számot akkora érdeklődése, mint fiatalon. Csalódottsága, szenvedése finoman élesíti főhősünk rádöbbenési folyamatát; szerelmük természetesen nem teljesülhet be. Ellenben a probléma, a csalódás hitelesen jelenik meg: annak ellenére, hogy a karakter még mindig igazán szemrevaló, a huszonéves kéjsóvár fiatalok kinevetik kora miatt.
Nem alaptalan tehát a sajtó hangja, mikor visszatérésről beszél. Annyival lehet talán ezt kiegészíteni, hogy többes számban kell ezt használnunk. Mickey Rourke, talán a sors fintora, évtizedekkel ezelőtti szépfiú arca most már a pankrátorokhoz vagy a Sin City barbár Marv-jához hasonló karakterekben tud nagyokat alkotni. Ez az amerikai filmgyárnak is feltűnhetett, hiszen két éven belül már most 8 produkció szerződtette, köztük olyanok mint a Rambo V – no comment – vagy a Vasember 2. Emellett pedig érdemes újra odafigyelni Aronofsky munkásságára is, mert úgy tűnik, hogy ő sem a filmgyár egy bejáratott bérmunkása.
Eredeti cím: The Wrestler
Rendező: Darren Aronofsky
Forgatókönyvíró: Robert D. Siegel
Szereplők: Mickey Rourke (Randy 'The Ram' Robinson), Evan Rachel Wood (Stephanie), Marisa Tomei (Cassidy)
Gyártás: 2008 (USA)
Hossz: 111 perc
Oldalainkat 5 vendég és 0 tag böngészi