Lehet, hogy tévednek mindazok, akik a hagyományos érintkezési formák felbomlása láttán hanyatlásról beszélnek.
Tudósok, publicisták, papok, politikusok kongatják a vészharangot a fejlett ipari országokban: a régi értékek felélesztésére, megmentésére szólítják fel az embereket. Ám ennek a folyamatnak ellenkező előjelű olvasata is elképzelhető, miszerint a sokszor elátkozott személytelenség valójában a személyesség új formáinak előfeltételeit teremti meg?
Patchwork-családok
Életrajzot írni jó száz éve szokás viszonylag szélesebb körben. Az effajta írásművek hagyományosan három részre tagolódnak: a származás – azaz a szülők adataira –, a tanulmányok, majd a felnőtt élet ismertetésére. Az átlagember életrajzában általában nincsenek lyukak, azaz homályos foltok, tisztázatlan adatok, lefedetlen időszakok, vagy ha mégis, ezeket megpróbálja az illető áthidalni, esetleg kikozmetikázni.
Sokáig úgy éltünk, ahogyan illett, ahogy ezt tőlünk elvárták. Életünk folyása itt, Európában a 19. század közepe óta mindig változó, de azért érvényesülő társadalmi normák, hagyományok és szokások medrében csörgedezett. Ám az utóbbi egy-két évtizedben szaporodnak az alapvető normák bomlásának jelei: egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre többet bontanak fel, a gyerekek mind nagyobb arányban “egyszülős” családba születnek. Az iskolai tanulmányok befejezése és az első munkába állás között gyakran hosszú munkátlan évek telnek el, és később is számítani lehet hosszabb-rövidebb munka nélküli időszakokra. A fejlett országokban meredeken csökken az alkalmazottak részaránya, és mind többen dolgoznak meghatározott időre szóló szerződéssel, amelynek letelte után semmi nem köti őket a nekik kenyeret adó céghez. Felbomlanak, vagy ki sem alakulnak a korábban évtizedekre szóló munkatársi kapcsolatok, a munkavállalói szolidaritás, a szakszervezet a fiatalok számára alig, vagy egyáltalán nem jelent semmit.
A harmadik életszakasz, a nyugdíjas kor is változik. A fejlett országokban egyre tovább élnek az emberek, mégpedig olyan módon, amely alig hasonlít az előző nemzedékek idős korára. Az állam által garantált nyugdíj a magánpénztáraktól kapott járadékkal kiegészítve meglehetős függetlenséget biztosít az időskorúaknak, akik elődeikkel ellentétben majdhogynem többet fogyasztanak, mint aktív évtizedeikben.
A mai család valóban alig hasonlít a sokat emlegetett hagyományos kisközösségre, amely a benne élők számára gazdasági és minden egyéb területen támaszt nyújtott. A betegekről, az öregekről és a gyerekek oktatásáról döntően a társadalom gondoskodik, a nők 70-90 százaléka maga is munkavállaló. Manapság mind több jel mutat arra, hogy a holtomiglan-holtodiglan párkapcsolatokat rövidebb időtartamú együttélések sorozata váltja fel. Ennek következménye, hogy mind több gyerek nő fel úgynevezett patchwork-családokban. Ezeknek a családoknak egyik jellegzetessége, hogy a gyerekek gyakran szorosabb érzelmi kapcsolatba kerülnek a velük együtt élő pótapával vagy pótanyával, mint a vér szerinti, de távollévő szülővel. A pszichológusok közül sokan ma már azt az álláspontot képviselik, hogy az ilyen körülmények között élő gyerekeket fel kell készíteni az elkerülhetetlen elválásokhoz és új kötödésekhez. Egyáltalán, mi tekinthető ma normális családnak, ha minden második gyerek megtapasztalja nagykorúsága eléréséig a vér szerinti szülei elválását?
Elmélet és gyakorlat
Ha a társadalmi gyakorlat mást mutat, valószínűleg dőreség idejétmúlt normákat és együttélési kereteket egyedül üdvözítőnek kikiáltani. Csakhogy a témával foglalkozó szociológusok, publicisták, és az ilyen kérdésekben megnyilatkozó politikusok, egyházi személyek a fejlett országok többségében rémülten veszik számba az új fejleményeket. A modern embert úgy festik le, mintha valamennyien reménytelen sorsú dzsungelharcosok lennénk egy rideg, kíméletlen, elidegenedett világban. Úgy írnak, nyilatkoznak, prédikálnak ezekről a folyamatokról, mintha az ipari társadalmak polgárai korábban ideális kapcsolatokat tartottak volna fenn rokonaikkal, munkatársaikkal, a környezetükben élő emberekkel.
Léteznek azonban másfajta megközelítések is, olyan nézetek, amelyek abból indulnak ki, hogy a szokások, a normák változása csupán reakció a körülmények, a világ változására. Egy német szociológus, Uwe Sander a témával foglalkozó könyvében* a következőt írja: “a társadalmi széthullás képe mindig akkor tűnik fel, amikor az emberek úgy vélik, hogy egy korábban egységes kultúra felbomlását élik át. Csakhogy a mi mai társadalmunkat egyáltalán nem az egység, hanem a sokoldalúság, a különbségek jellemzik, és ez a sokféleség éppenséggel nem a társadalom széthullásához, hanem akár annak erősítéséhez is vezet.” A szociológus szerint “romantizáljuk a múltat, és elfelejtjük, hogy korábban – a mai nézőpontból szemlélve – mennyire brutálisan és szívtelenül bántak egymással az emberek. Elég, ha csak a házasságkötés évszázadokon át szokásos motívumaira gondolunk.” Sander emlékeztet arra, hogy a régi paraszti nagycsaládokban a teherré vált öregeket bizony kitették a fészerbe. Majd így folytatja: “a tradicionális minták szerint élő emberek természetesen nagyobb társadalmi biztonságban érezhették magukat, mint mi manapság, de csak azért, mert pontosan tudták miként kell viselkedni, és eszükbe sem jutott ebből a szűk körből – nevezhetjük kalodának – kilépni. Az agyondicsért hagyományos életforma előírt bizonyos gondolkodási és cselekvési mintákat, és meghúzta azt a vonalat, amelyen túl büntetlenül senki sem léphetett.”
Ma ezzel szemben egyre gyorsabban oldódnak fel a kötelező kapcsolati minták: “senki nem írja elő, és egyre kevesebb embert érdekel, ki az, akivel együtt élünk. A szülők, a rokonság, a szomszédok befolyása az egyes ember életére mind kisebb. Ezt lehet anonimitásnak is nevezni: a többiek egyszerűen nem foglalkoznak azzal, hogy én mit kezdek az életemmel. Természetesen ez kölcsönös, én sem tartok igényt arra, hogy őket megítéljem.” A múlt értékeit féltő konzervatívok épp ezekre a fejleményekre utalva kongatják a vészharangot, pedig Sander szerint ez a “kötetlenség” az egyes embernek sok új lehetőséget teremt. “Egy olyan helyzetben, amikor a körülöttem levők többsége számára közömbös miként öltözködöm, és mit csinálok, lényegesen megnő a játékterem és a szabadságom. Megválaszthatom a saját életstílusomat, eldönthetem, hogy megházasodom, élettársi kapcsolatban élek, vagy azonos nemű partnert választok. A mai “kötetlenségnek” kétségkívül vannak negatív oldalai, amennyiben sokkal kevesebb biztonságot tudhatunk magunkénak, mint elődeink. Ennek fejében azonban megkaptuk a választás és az egyéni döntés meghatározott körét, és ez minden esetben sokkal nagyobb, mint amennyit a korábbi társadalmak tagjai magukénak mondhattak”.
A régi erények, szokások, minták védelmezői, a hagyományos parasztcsaládok mellett a 19. század második felétől kialakuló polgárságot szokták emlegetni. Arról a társadalmi rétegről, osztályról van szó, amelyik valóban erős értékrendet alakított ki, így az a látszat keletkezik, mintha a szabályok, elvárások és szankciók kizárólag a polgári erények védelmezését szolgálták volna.
A török zöldséges és a punk
A 19. század második felében a kezdődő iparosodás a falusi lakosság jelentős részét kiszakította a hagyományos családi struktúrából, és proletárként a városba vonzotta őket. Egy ennél lényegesen szűkebb, de még mindig nagy létszámú réteg az urbanizálódás közepette a kereskedelem, illetve az állami szolgálat szamárlétráján kezdett el felfelé gyalogolni. Ennek a kispolgárosodó rétegnek megnyílt a lehetősége arra, hogy nagyon kemény munkával, folytonos felfelé alkalmazkodással legalább közeledjen a manapság gyakran túlságosan is általános értelemben használt polgársághoz. Elvben már bárkinek lehetősége volt bejutni a jobb társaságba, feltéve, hogy megfelelt mindazoknak a szigorú szabályoknak, normáknak, amelyeket a polgárság saját maga védelmében kifejlesztett.
A 19. században meghonosodott egyik rituálé, az úgynevezett vizit például, amely a polgári világgal való első kapcsolatfelvételt lehetővé tette, kizárólag udvariassági látogatást jelentett, és komoly szűrőként működött. Erre akkor volt lehetőség, ha egy “vizitképes” személy, például egy állami tisztviselő, akit mondjuk egy idegen városba helyeztek, meglátogatta a helyi tekintélyeket, és első alkalommal épp csak bemutatkozott. Később a kapcsolatot mélyíteni lehetett, feltéve, hogy az illető szalonképesen viselkedett, és nem volt túlságosan távol az adott polgárcsaládtól a hierarchiában.
A jobb körökkel fenntartott kapcsolatokhoz azonban elképesztően sok “tudásra” volt szükség: nem tévedhetett az illető az öltözködés, a testápolás, az üdvözlés, az étkezés, és főleg a társalgás szigorú szabályait illetően: tabutémákat, személyes problémákat, betegségeket, anyagi gondokat sosem érinthetett. Kötelező volt viszont képben lenni a tudomány, a költészet, a festészet, a színházi előadások és a táncestek témakörében.
Természetesen most olyasvalakiről beszélünk, aki a társadalmi ranglétrán felfelé igyekszik, és tulajdonképpen nap, mint nap vizsgáznia kell, mielőtt egyáltalán kapcsolatba léphet a számára kívánatos közeggel. Valószínűleg túlzás azt állítani, hogy azok a szabályok és kapcsolati formák, amelyeket szerencsés esetben jól elsajátított, számára valódi intimitást nyújtottak. Ha valaki egy udvariassági vizit során kiöntötte volna a szívét a másiknak, azt valószínűleg megbocsáthatatlan normasértésnek tekintették volna. Elég beleolvasni a tizenkilencedik század nagy realista regényeibe ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla, a polgári erények kétségtelenül sok szempontból hasznosak voltak, de hogy lelki békét és kiegyensúlyozottságot nyújtottak volna, az igen csak kérdéses. Anna Karerina vagy Hans Castorp gondjait nem annyira a hagyományok hiánya, mint inkább fojtogató mivolta magyarázza.
Uwe Sander – a mai viszonyokat, meglehet, kissé idealizálva – ezt írja: “manapság minden további nélkül megtörténhet az, ami a 19. században elképzelhetetlen lett volna: egy lübecki kocsmában egymás mellett könyököl a pultra, és ugyanazt a sört issza egy jómódú polgár és egy matróz. A török zöldséges vagy a piercingekkel ékesített punk, aki a sarki könyvesboltban kisegít, hétköznapi üzleti vagy szomszédsági kapcsolatot ápolnak, de ez nem kötelezi őket arra, hogy véleményt nyilvánítsanak akár az iszlám, akár a drogfogyasztás kérdéseiben”. Természetesen komoly veszélyek is felléphetnek például akkor, ha valaki nem képes arra a jelentős társas kommunikációs teljesítményre, amely nélkül a modern ember valóban könnyen a társadalom peremére kerülhet. Ezzel ráadásul elszigetelődhet, amely a hagyományos kultúrákban szinte elképzelhetetlen lett volna.
Új rituálék
A német szociológus szerint egyébként napjainkban csakúgy születnek új rituálék, ahogyan az emberiség történetében korábban. Ezek közé sorolja az ifjúság tömegmegmozdulásait, például a már hagyományos Love Parade-t, ahol minden résztvevő átélheti a közösség, az együvé tartozás élményét, de utána mindenki megy az útjára.
A társadalmi érintkezés formáinak átalakulása nyomán egyre többször beszélünk világtársadalomról, amelyben az életünk különböző területeit egymástól fizikailag távol levő közösségekben éljük meg. Lehet, hogy az internet segítségével százmilliók által gyakorolt új kapcsolati formák már ezt a változást jelzik. Van-e értelme egyáltalán közelségről, vagy távolságról beszélni akkor, amikor legbensőbb ügyeinket esetleg egy új-zélandi email-barátunkkal beszéljük meg, akit személyesen sosem láttunk, ugyanakkor a velünk egy városban élő, vér szerinti rokonunkkal különböző okok miatt egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot.
Egy biztos: a társadalmi érintkezés és a további kapcsolatok olyan bonyolultak lettek, hogy ezek működtetéséhez nem lehet általános érvényű, és főleg a múltba néző receptet adni.
Oldalainkat 9 vendég és 0 tag böngészi